Egy barátom 3 év munkaviszony után kevesebb, mint egy hónapja felmondott a munkahelyén. Munkanélkülivé válva az ilyenkor szükséges lépéseket megtette, bement a munkaügyi központba, regisztráltatta magát. Ha kicsi pénz is, de legalább addig járjon megtakarításaihoz némi kiegészítés segély formájában három hónapig, míg sikerül munkát találnia.

Kvalitásaira, tapasztalataira azonban idejekorán felfigyeltek és mondhatni "lecsapott" rá a lakóhelyén, egy Észak-magyarországi, járási székhelynek számító településen működő munkaügyi központ. A "fejvadászatot" a helyi önkormányzat részére végezték és szépen, kötelezően megkérték, hogy jelenjen meg a jegyzőnél (mert ugye ő a "HR-vezető"). Megkapta az utasítást is a munkaügyi központtól: elfogadja a munkát, vagy ugrik a segélye és kiveszik a regisztrációból is és többet nem kívánnak vele foglalkozni, ne is forduljon hozzájuk semmilyen segítségért.

Kulturális közfoglalkoztatotti státuszban foglalkoztatták volna, amiért a korábbi bérének alig harmadát kapta volna meg. Nyilván nem vállalja el és keres tovább a versenyszférában. Akik ma nagyon nehezen találnak munkát, azoknak ez a cselekedet bizonyára némileg botrányosnak hat, de egy középvezetői pozíció és a hazai nettó átlagbérnél kb. 40 %-al magasabb kereset után jogos igénye bármelyik munkavállalónak, hogy tartja magát valamire, különösen, ha több hónapban is a cég egyik legjobb munkavállalójaként ismerik el.

De visszatérve az okokra. Ma azt látjuk, hogy folyamatosan csökken a munkanélküliség. Ez siker? Bizonyos értelemben az, ha barkácslogikával közelítjük meg a témát.

A hazai munkanélküliségi ráta javulása olyan, mint a celluxxal vastagon és alaposan leragasztott lyuk egy vízcsőn:  a vízcsöpögési, folyási problémát végül is megoldja, nem fog a ház elázni tőle, de lássuk be, hogy önmagában elég furán néz ki, hosszú távon pedig nem kínál megoldást a problémára, hacsak a megoldás nem jelent még több celluxot.

Ilyen kontextusban a hazai foglalkoztatási adatok mai celluxát közmunkának nevezzük. Szükség van rá a számok miatt. A hazai munkaügyi központok kényszerben vannak, mert a politikai irányvonal nyomást gyakorol a dolgozókra, hogy mindenáron nyomják bele a munkanélkülieket a statisztikai munkaerőpiacba, amelynek része a közmunka is. A statisztikai munkaerőpiacba, ami az MTI, a közmédia, a kormányinfók és a kormánypárti nyilatkozatok, sikerlobbi-anyagok, tanulmányok legédesebb muníciója. 

Az eszköz pedig adott a muníció megszerzéséhez: a munkaügyi központnak ha tetszik, ha nem, bármilyen eszközzel meg kell oldania a munkanélküliek foglalkoztatását. Ha kell, akkor belegyömöszölve a közmunkába, ha kell, némileg fenyegetve is. 

Ezzel valaki jól jár? Persze! A számok, amelyek a legjobb eszközök azok megtévesztésére, akik nem látják mögöttük a számításokat és a számítások mögött gyökerező folyamatokat.